"Jó nekem"

"Láttam az embereket járni a réten,
Sajnos szemembe sütött a nap."

Szeretek olvasni, kivéve mikor az amúgy is nempozitív érzéseimre csak erősítő hatással van. Harmadikosként miért van tele a fejem azzal, hogy nemsoká vége a sulinak, és vár a nagybetűs élet (ja, a gimi előtt is valami ilyesmiket mondtak, nem?)... 
Tonnaszámra tömve magamba a csokit - hála, hogy nem látszik meg rajtam! - azon kattog az agyam, hogy valamit kezdenem kéne magammal. Nem a mai napra gondolok, hanem úgy általánosságban az egész életemre. 





Nem, most egyszerűen nem megy leírni. Igen, nem tudom, mi lesz belőlem egy év múlva, talán nem is baj, egy kis időm még van. De bánt, hogy nem tudom. És ami még jobban kikészít, az az hogy én ezt nem ide akarom leírni, szinte süket füleknek. NEM! Ezt egyvalakinek akarom leírni, és talán le is írhatnám neki. De nem. Nem írom le, mert nem érezném, hogy ez tényleg érdekli. Egyáltalán az, hogy érdekli, hogy mi van velem. Akkor keresne, nem?
Ja, két napig sikerült beszélnünk. Ennyi. És hogy lesz tovább? Sehogy? - Lehet.
Elsősorban rajta múlik. De nem, nem csak rajta. Minden kapcsolat két emberen alapul. Hogy mit teszek én, hogy mit tesz ő. Vagy mit nem teszünk.
Jobb, ha írok neki (Egyáltalán él-e még az, hogy "ne érezzem magam hülyén e miatt"?), vagy várjak - hátha ír? Khm.
Beszéltünk, igen, jepp. Hipp-hipp hurrá... Mégsem lettem jobban. Rádöbben néha az ember, hogy telhetetlen, nem? De.
De itt akkor sem csak ennyi volt a baj. Igen, sikerült egész normálisan kommunikálni a minket körbevevő dolgokról. Magunkról persze hogy szinte semmit se beszéltünk. Rólunk meg? Persze hogy nem.
Pedig lehet hogy az lenne az egyetlen megoldás. "Beszélnünk kell!" De így nem valószínű, hogy bármikor is odaállok elé, főleg hogy korlátolt lehetőségeim vannak, tekintve hogy alapjáratom még mindig 130 km van köztünk...
Viszont tudom, hogy az se fog menni, hogy lemondjak a társaságáról. Látszik, hogy akárhogy játssza a közömböst, nem tud az lenni ő se az irányomba. Akkor nem tett volna fel egy egyszerű "mizut?" és nem kezdünk el órákat beszélni, nem igaz?
És mégis most lassacskán visszaáll minden oda, ahol eddig tartott. Csak felkavartunk egy kis érzelmet és legalább annyi gondolatot emiatt a két nap miatt, amikor is beszélgettünk...


"Azt mondják, hogy pozitívan éljek
De nem rezeg bennem már semmi sem."