falak.

Nem sok időt töltöttem még ebben a világban, de pár dologra ez idő alatt is rájöttem. Szerettem gyermeki szívvel, igazából. Majd rájöttem, hogy néha hiába szeretsz valakit, nem minden esetben befolyásolhatod, hogy mi lesz abból a szeretetből.

Volt egy személy az életemben – egy olyan személy, akinek mindenki mellett ott kéne lennie. De ő elhagyott, még mielőtt megtapasztaltam volna másféle szeretetet a természetes, családi szereteten kívül. Egyszerűen kisétált az életemből, apró ígéreteket téve, melyeket persze csak mondott, be nem tartott.

Ennyi elég volt, bőven elég ahhoz, hogy elzárkózzak. Féljek új embereket szeretni, féljek csalódni, kiábrándulni, hogy mindenki magamra hagy végül. Hisz hosszú távon ez az élet rendje, nem igaz? De más tudni azt, hogy ha akarna, tudna velem foglalkozni. De nem, tudja isten, mi okból, de nem.

Néha a helyzetet könnyítené, elfogadhatóbbá tenné az, ha a kérdéseket lenne kinek feltennünk, és kapnánk is rá olyan válaszokat, melyek igazak. Nem csak halandzsa. Ha nincsenek válaszok, csak találgatni lehet, és az, lássuk be, néha sokkal rosszabb, mint a valóság. Bár egyáltalán, fogalmam sincs, hogy egy apának milyen jó mentsége lehet arra, hogy egyszerűen már nem foglalkozik a gyerekeivel…

Hogy nem volt mellettünk, többnyire csak erősebbé tett. Vagyis, próbálom így felfogni.

Viszont, most már rájöttem, hogy erős falakat húztam magam köré emiatt. És magas falakat, amiken szinte lehetetlen átjutni másoknak. Kizártam mindenkit, aki összetörhette volna a szívemet. Próbáltam kizárni.

És mégis vannak páran, akik a falon belül tartózkodnak, egy olyan falon belül, amit az által húztam magam köré, hogy elhagyott egy számomra fontos személy. Majd egy következő is, és a fal nőtt.

És mégis voltak olyanok, akik elég kitartóak voltak, hogy átjussanak rajta. És megdobogtassák a szívemet.

vulkán és gleccser

Általában toleráns vagyok mások hülyeségeivel szemben, és többnyire is türelmes. Jól kezelem, ha valakinek nem ugyanaz az álláspontja, mint nekem.
Nem kapok lángra minden kis apróságon, amiből aztán erdő tűz lesz. Nem zúdítom rá a másikra lavinaként a nem tetszésemet.
De egy idő után túl sok lesz. És akkor utoléri az illetőt, ha akarom, ha nem. Sokáig ártalmatlannak tűnik, de mégis kiszámíthatatlan. Ez lenne az én természetem. Vulkán, vagy gleccser. Néha hevesen, kíméletlen módon rázúdítom az emberekre, de néha csak hűvösen tombolok. Ez utóbbi inkább nekem rossz, nem másoknak. Mert ilyenkor egyvalamit akarok csak. Nem azt, hogy mások belássák, hogy nekem van igazam. Csak hogy jöjjön utánam, nyúljon a kezemért. És ne hagyja, hogy így érezzem magam, ahogy most.


Mellékesen 10 nap múlva világ vége. Mit számít akkor bármi is, ha a maják szerint ennyi volt? Élnünk kéne, nem? boldogan. Nem veszekednünk. Nem nem elmondani dolgokat.
Nevetni, szeretni, élni!

Néha.

Van, amikor legszívesebben csak átkulcsolnám a kezeimet a felhúzott lábam körül, és elvesznék a semmibe.

Van, amikor túl kicsinek érzem magam. De hisz, az is vagyok. Egy aprócska részlete a túl nagy világnak.

Van, amikor egyedül akarok lenni, és mégis kínzóan hiányzik egy bizonyos ember társasága.

Van, amikor tudom, mi miért történik körülöttem, és van, amikor halványlila gőzöm sincs.

És néha van hogy nem akarok semmit, és közben mindent.
Vagy csak egy bizonyos embert.



Néha.