falak.

Nem sok időt töltöttem még ebben a világban, de pár dologra ez idő alatt is rájöttem. Szerettem gyermeki szívvel, igazából. Majd rájöttem, hogy néha hiába szeretsz valakit, nem minden esetben befolyásolhatod, hogy mi lesz abból a szeretetből.

Volt egy személy az életemben – egy olyan személy, akinek mindenki mellett ott kéne lennie. De ő elhagyott, még mielőtt megtapasztaltam volna másféle szeretetet a természetes, családi szereteten kívül. Egyszerűen kisétált az életemből, apró ígéreteket téve, melyeket persze csak mondott, be nem tartott.

Ennyi elég volt, bőven elég ahhoz, hogy elzárkózzak. Féljek új embereket szeretni, féljek csalódni, kiábrándulni, hogy mindenki magamra hagy végül. Hisz hosszú távon ez az élet rendje, nem igaz? De más tudni azt, hogy ha akarna, tudna velem foglalkozni. De nem, tudja isten, mi okból, de nem.

Néha a helyzetet könnyítené, elfogadhatóbbá tenné az, ha a kérdéseket lenne kinek feltennünk, és kapnánk is rá olyan válaszokat, melyek igazak. Nem csak halandzsa. Ha nincsenek válaszok, csak találgatni lehet, és az, lássuk be, néha sokkal rosszabb, mint a valóság. Bár egyáltalán, fogalmam sincs, hogy egy apának milyen jó mentsége lehet arra, hogy egyszerűen már nem foglalkozik a gyerekeivel…

Hogy nem volt mellettünk, többnyire csak erősebbé tett. Vagyis, próbálom így felfogni.

Viszont, most már rájöttem, hogy erős falakat húztam magam köré emiatt. És magas falakat, amiken szinte lehetetlen átjutni másoknak. Kizártam mindenkit, aki összetörhette volna a szívemet. Próbáltam kizárni.

És mégis vannak páran, akik a falon belül tartózkodnak, egy olyan falon belül, amit az által húztam magam köré, hogy elhagyott egy számomra fontos személy. Majd egy következő is, és a fal nőtt.

És mégis voltak olyanok, akik elég kitartóak voltak, hogy átjussanak rajta. És megdobogtassák a szívemet.