"Jó nekem"

"Láttam az embereket járni a réten,
Sajnos szemembe sütött a nap."

Szeretek olvasni, kivéve mikor az amúgy is nempozitív érzéseimre csak erősítő hatással van. Harmadikosként miért van tele a fejem azzal, hogy nemsoká vége a sulinak, és vár a nagybetűs élet (ja, a gimi előtt is valami ilyesmiket mondtak, nem?)... 
Tonnaszámra tömve magamba a csokit - hála, hogy nem látszik meg rajtam! - azon kattog az agyam, hogy valamit kezdenem kéne magammal. Nem a mai napra gondolok, hanem úgy általánosságban az egész életemre. 





Nem, most egyszerűen nem megy leírni. Igen, nem tudom, mi lesz belőlem egy év múlva, talán nem is baj, egy kis időm még van. De bánt, hogy nem tudom. És ami még jobban kikészít, az az hogy én ezt nem ide akarom leírni, szinte süket füleknek. NEM! Ezt egyvalakinek akarom leírni, és talán le is írhatnám neki. De nem. Nem írom le, mert nem érezném, hogy ez tényleg érdekli. Egyáltalán az, hogy érdekli, hogy mi van velem. Akkor keresne, nem?
Ja, két napig sikerült beszélnünk. Ennyi. És hogy lesz tovább? Sehogy? - Lehet.
Elsősorban rajta múlik. De nem, nem csak rajta. Minden kapcsolat két emberen alapul. Hogy mit teszek én, hogy mit tesz ő. Vagy mit nem teszünk.
Jobb, ha írok neki (Egyáltalán él-e még az, hogy "ne érezzem magam hülyén e miatt"?), vagy várjak - hátha ír? Khm.
Beszéltünk, igen, jepp. Hipp-hipp hurrá... Mégsem lettem jobban. Rádöbben néha az ember, hogy telhetetlen, nem? De.
De itt akkor sem csak ennyi volt a baj. Igen, sikerült egész normálisan kommunikálni a minket körbevevő dolgokról. Magunkról persze hogy szinte semmit se beszéltünk. Rólunk meg? Persze hogy nem.
Pedig lehet hogy az lenne az egyetlen megoldás. "Beszélnünk kell!" De így nem valószínű, hogy bármikor is odaállok elé, főleg hogy korlátolt lehetőségeim vannak, tekintve hogy alapjáratom még mindig 130 km van köztünk...
Viszont tudom, hogy az se fog menni, hogy lemondjak a társaságáról. Látszik, hogy akárhogy játssza a közömböst, nem tud az lenni ő se az irányomba. Akkor nem tett volna fel egy egyszerű "mizut?" és nem kezdünk el órákat beszélni, nem igaz?
És mégis most lassacskán visszaáll minden oda, ahol eddig tartott. Csak felkavartunk egy kis érzelmet és legalább annyi gondolatot emiatt a két nap miatt, amikor is beszélgettünk...


"Azt mondják, hogy pozitívan éljek
De nem rezeg bennem már semmi sem."

Boldog

Nem minden - sőt, szinte semmi se - felhőtlen mostanában körülöttem. Suliban tanulással megvagyok csúszva, rádöbbentem, hogy halványlila gőzöm sincs, merre is tartsak tovább az életben... A szerelmi életemet meg jellemezhetjük Katasztrófának. Barátok terén úgy érzem, hogy bizonyos emberekkel - talán az előzőek miatt - túl messze sodródtunk egymástól - és szintén a fentebbiek miatt - van, akivel a barátságunkat jelenleg szinte az egyik legbiztosabb dolognak érzem a kis világomban.
Fontosak számomra a barátaim, és örülök, hogy boldogok. De néha szívszorító számomra hallgatni, hogy milyen jól alakulnak az ügyei. De nem akarom, hogy így legyen. Kettős érzés. Annyira szeretném, hogy boldog legyen, mert annyira megérdemli, ezerszer jobban, mint én. De mégis felerősíti a saját szerencsétlenségemet, ahányszor mesél... És az rossz.
De nincs az az isten, hogy ezt elmondjam neki, mert tudom, hogy lelkiismeretfurdolása lenne, és nem akarom, mert nem kell annak lennie. Mert meghallgatom, és szívesen, meg örülök neki. És fontosabb az, hogy beszélhessen róla valakinek, és örülök, ha az a valaki én vagyok. És nem akarom, hogy emiatt ne beszéljen róla, mert érdekel, és örülök, ha boldog, és verekszek ha nem, és segítek, ha gubanc van. És "és"-sel nem kezdünk mondatot.
És ennyi.
Örülök, de egy kicsit rossz. DE ettől függetlenül érdekel. Nem akarom, hogy ezért hagyjon ki ezekből. Nem akarom, hogy ilyen miatt ne beszéljen róla, és ne tudjak neki segíteni, ha kell. Ennyi.

14...

Most úgy van, hogy várok egy bizonyos időpontra. Ami pár órán belül itt is lesz.
És remélem, ha az a nap - az a bizonyos 14-es -, letelik, egy lépéssel távolabb kerülök tőle is.
De nem lesz egyszerű a holnapi nap. Nem azért, mert Valentin nap, meg giccshalom, meg sorolhatnánk. Hanem mert egy bizonyos személynek születésnapja lesz. Aki láthatóan nem valami sokat foglalkozik velem, nem tudom pontosan, azt se, mikor beszéltünk utoljára... A jelek szerint neki nem vagyok valami fontos, és szar, mert akárhogy is akarom, nekem ő mégis fontos maradt az évek során... És neki holnap születésnapja, és ezzel kapcsolatban az érzéseimet egy valakivel tudnám megbeszélni. De az az egy valaki nem is tudja, hogy ez így van, és ezzel az egyvalakivel holnap még távolabbra kerülünk egymástól. Szépen lassan.

Az élet a legjobb nevelő.

A sors kegyetlen fintorait senki sem tudja kikerülni. És az élet szívtelen természete, hogy így alkotta meg az embert. Akárhányszor küldik padlóra, akárhányszor tiporják el a szívét, mégis hagyja, hogy jöjjön valaki más, és felkarolja, hogy végül a magasba emelje... Hogy aztán magasabbról tudj visszazuhanni a porba.

Csalódtam a férfi nemben, túl sokszor. És hittem is a szavaikban. Pedig, az embereknek nem hinni kell, hanem bízni bennük. Akinek fontos vagy, az soha nem is hagy el. Ami nem öl meg, azon kurvajót lehet utána röhögni az megerősít.
Ezek alapján
- baromira erős vagyok
- nem hagytak el emberek, akik azt állították, hogy fontos vagyok nekik - gondolok elsősorban a lentebb emlegetett fiúra, és persze rajta kívül az apámra is.
no comment.

És én még csodálkozok, mert hinni már nem nagyon tudok, de valamilyen különleges okból folyton csak próbálok, próbálok bízni az emberekben.



És ha a fentebb említett pontok úgy vannak, erősnek kéne lennem. NEM ÉRZEM ANNAK MAGAM. Nem tudom, hogy fogom ezt az egészet kibírni. Hogy fogom egyáltalán a nappalokat átvészelni nélküle. Megint csak térjünk vissza a percről-percre taktikára. Játszottam már azt, túl sokszor. És nem akarom újrakezdeni. Újra eljutni odáig, ebből az állapotból, ami most van. Hogy ki kell bírni, mert mást nem tudok tenni. És hogy mikor jutok el egy olyan állapotba, mint ami tavaly tavasszal, nyáron volt..? Mikor nem percről-percre állapot volt, nem is napról-napra. Nem számított az idő. És volt mellettem valaki, aki a rosszabb időszakokat is tűrte, és segített nekem áthidalni.
Csoda, hogyha a gondolatra könny gyűlik a szememben, hogy ennek vége van, nem lesz tőle több segítség. Több mosoly, nevetés, beteges poénok. Több skype. Hogy bármikor, bármit mondhattam, kaptam vigaszt, komoly választ, vagy épp hülyeséget. Mikor mire volt szükségem.
Nincs több...

A legrosszabb az benne... hogy már átéltem, milyen az, ha valaki kilép az életedből, elhagy, pedig kibaszottul fontos volt neked. És nem akarom újra végigcsinálni. Egyszer elég volt. Nem akarom, nem...nem, hogy vele is ez legyen.
De én mit tehetek? Ha ő így döntött, én mégis mit tehetek?
Beletörődök. És max ejtek néhány könnycseppet.

The shortest blog post?

Nem tudok mit csinálni már. Tudja, hogy mit érzek iránta, szerintem. Pedig annyira nem rám vall, hogy ennyire megnyíljak másoknak. Neki megnyíltam. Hatalmas magam köré épített falakat került meg, és nem bánom.
Azt is tudja, hogy ilyen vagyok. Talán jobban, mint bárki más. És ezzel tisztában kivárta, hogy végül eljussunk oda, hogy leírjam, mit is érzek.
Volt időnk bőven gondolkozni. Ha ő úgy döntött, hogy elengedni kisebb fájdalom, mint 130 km...
Tudja mit érzek. Mást nem tudok tenni. Ha ez nem elég neki ahhoz, hogy ő is küzdjön, vagy jelét mutassa, hogy küzdeni akar... Akkor én már mást nem tudok tenni.
Sajnálom. Sajnálom, hogy ez lett belőle.

Ég, és föld.

Most, az utóbbi pár napban olyan szintre jutottam, hogy simán elhinném, hogy ha én nem keresném, soha többé nem beszélnénk. Sőt, akár úgy is, hogy ha keresem.

Nem tudom most hová tenni a hozzáállását, a hozzám való viszonyát. Semmit. Olyan mint nyáron, mikor úgy éreztem, hogyha egy héten belül nem találkozunk, meggyőzöm magam, hogy lemondott rólam. És egy héten belül találkoztunk, és 100%osan meggyőzött, hogy butus vagyok.
Lehet most is valami ilyesmire lenne szükségem, de pár dolog más azóta. Akkor még láttam rajta, hogy szeretne, de szinte feladta. Most - még ha így is van - nem látom rajta. Így nem is érzem, hogy bárminek lenne értelme. És múltkor megkaptam, hogy "tanult." Nem fűzök ehhez semmit, hinni próbálok benne, hogy csak ennyi volt a baja, és főként ok volt, nem ürügy. Mert a különbség ég és föld.
Kb, mint most köztünk is.

I wanna be Tangled.

Yes, I wanna be Rapunzel, and I wanna have Flynn Rider. Them life is easier than mine.

Nem tudok kiigazodni magamon. Változtatni akarok. Beszélni vele. De már idiótának érzem magam, hogy mostanában csak én keresem. Olyan érzés, mintha tényleg, egyáltalán nem számítanék neki semmit.  És egyre nehezebben tudom elhitetni magammal, hogy ez nem így van. Nem tudom, hogy nem fogja fel, nem akarja felfogni, vagy csak leszarja, hogy szükségem lenne rá. Szükségem lenne, mert egyszer már magam mellett tudhattam. Tudtam, hogy fontos vagyok neki, éreztem a törődését, az odafigyelését, a szerelmét.
Egyiket se érzem most.
Könnyeket csal a szemembe, mert nekem ő fontos, törődök vele, figyelek rá, szeretem.
Én őt igen. Ő engem?
Őszintén, nem vagyok már biztos benne.

Peope change. Memories don't.

Az emberek változnak. Az emlékek nem.

Nem mondanám, hogy erre csak az utóbbi időben jöttem rá. Nem, ezt már jó ideje tudom. De mégis, most újult erővel hat rám ennek az érzésnek az ereje.
Sajnálom, hogy megint keserű hangvételű bejegyzés kerül ide. Padig annyira nem akarom, hogy ilyen negatív gondolatok legyenek úrra rajtam.
Egy jó pár napja, ha beszélünk, nehezen, de kilyukadunk oda, hogy mi a baj. De egyszer sem írtam le neki, mert féltem. Most is félek, hogy ha kimondanám azt, amit érzek, olyan reakciót kapnék rá, ami jobban fájna, mint a jelen helyzet. De hogy jutottam el idáig, azt nem tudom.
Igaz az, amit mondanak az okosak - bár ha az okosak mondják, miért is nem hiszem el rögtön?, na, mindegy. Azt mondják az okosak, hogy egy idő után mindig úgy érzi az ember, hogy hiába, ha eleinte neki voltál fontosabb, most már ő fontosabb neked.
Szintúgy nem tudom, hogy ez csak hülyeség, vagy tényleg így volna-e. De így érzem. És mégis, valahogy ugyanúgy, mint Októberben.
Valami változott. - és nem lett jobb.
Most tudom, hogy nekem is változtatásra lenne szükségem, valami olyanra, amitől jobb lesz.
De egyedül nem megy.
Együtt tudnánk változtatni, de ahhoz a félelmeimet le kéne győznöm.
És ha mégse fog menni? Ha elutasítást kapok csak?