Annyi minden...

Annyi minden fájt már az életben. És ez így is van jól.
Most se könnyebb, mégsem tudom, mit tehetnék... A mai nap az emlékekről szólt. Két éve ilyenkor még volt egy fontos személy az életemben. Legjobb barátnőmnek is mondhatjuk. Bár azóta annyi minden változott, és annyira távolinak tűnik az egész... És hiányzik. Ami miatt tönkrement a barátságunk, hosszú ideig fájt, nagyon. Majd jött egy személy, aki elfelejtette velem a fájdalom okát, és már csak a barátság hiányzott. De nem volt lehetőség akkor helyrehozni azt a barátságot. Egy srác miatt ment tönkre, és az a srác akkor neki még erősen képben volt. Majd az új személy kezdett összekaparni engem lelkileg, elterelte a figyelmemet, visszatértem a boldogsághoz, a régi kerékvágásba. De közben láttam, hogy az egykori barátság egyre távolodik, és baromira rossz volt. Majd láttam, hogy ott sincsen minden rendben. ÉS annyira szerettem volna segíteni neki, hogy ne legyen szomorú, és ne fájjon neki az a helyzet annyira, de bevallom, nem voltam elég erős hozzá, hogy vigasztaljam őt, egy olyan fiú miatt, aki miatt nekem volt rossz, míg ő boldog volt. Mély tüske a szívemben, de most már nem érdekel. Legalábbis az a fiú nem. A barátságot viszont vissza szeretném kapni, de nem tudom. Próbáltuk, de nem ugyanolyan... Változtunk mindketten, és eltávolodtunk egymástól. És ezt baromira sajnálom. De erőltetni nem érdemes, nem lehet grafitból gyémántot alkotni...
A fiú, aki meg abból, a több mint egy évvel ez előtti esetből talpra állított, hát, az ő társasága is hiányzik. Fáj, hogy ez lett belőle, hogy nem tudtunk kihozni belőle mást... Ami nem fáj ennyire. Bár nem tudom, hogy az mi lehet... Barátság volt egy darabig, talán addig, míg tényleg, 101%-osan túl nem léptem a fentebbieken. Aztán nem volt már barátság. Több volt. És mégse lett belőle több.
És most, a jelenlegi állapot... Egy hónapja azt mondta, ne érezzem magam hülyének. Pedig megint annak érzem magam, még akkor is, amikor normálisan sikerül beszélnünk. És még inkább akkor, amikor írok, és nem válaszol. Mikor találkozunk, és nincs több egy köszönésnél. Vagy akár egy későbbi megemlítésnél, h "hé, figyu, amúgy taliztunk. Megismersz még..?"
Nem tudom, néha olyan furcsán érzem magam miatta. Hülyének. Mert ő el tudna engedni, én meg nem érzem -nem is akarom érezni? - hogy el tudnám őt. Vagy baromi jól leplezi, h még számítok neki bármit is, vagy tényleg eltávolodtunk egymástól. És úgy leírnám neki, hogy milyen szar ez így, és mindent megadnék, hogy tudjam, neki is az... Legalább érezném, legalább egy kicsit, hogy számítok neki. Így nemnagyon érzem.
Rossz, de nem tudok mit tenni velük kapcsolatban. Két olyan személy távolodott el tőlem, akik iszonyatosan fontosak voltak nekem. És hogy akkor miért hagytam ezt? Nem tudom. Későn vettem észre, hogy mi lesz ebből az egészből... Egy cseppnyi harag bujkál bennem, mert megígérték mindketten, hogy ők mellettem lesznek, ha szükségem van rájuk, vagy ha van bármi. De nem érzem, hogy mellettem lennének. Vannak páran, akik mankóként segítenek, de ők mégsem pótolhatók. Nem ugyanazok az emberek, én őket is szeretném magam mellett tudni. Önzőség? Talán. De nem érdekel. Nekem iszonyatosan fontos mindkét személy, és nem akarom, hogy végleg eltűnjenek az életemből. Azt szeretném, ami régen volt, mikor az ígéretet, hogy ők mellettem maradnak, nem kérdőjelezte meg semmi. Nagy kérés?

Fáj, hogy ez a helyzet. Fáj, hogy igazam van, miszerint az emberek folyton mennek...
Fáj... Annyi minden fáj.