Van mikor az ember szakadék szélén áll, vagy semleges állapotból padlóra kerül... Leggyakrabban nem önhibájából. Mindenki van így néha, nem igaz?
Mélyponton lenni. Nem ez a legrosszabb, hanem az, ha egyedül vagy ott, sötétségben. És ilyenkor hálát adok az égnek, hogy küldött egy-két csillagot, a sötétség végtelennek tűnő egére. Nem, nem csak az éjszakákban vannak ott, hanem mindig, de mint mindig, ilyenkor látszódnak a csillagok közül is azok, akik hullanak, ha baj van, és maximum csak egy kívánságot kérhetsz -segíts, maradj velem, ne hagyj itt....- és vannak az állandó, szerencse csillagok. Mindig, minden helyzetben ott vannak az egeden, néha napként ragyogva bearanyozzák a perceid, de igazán értékelni akkor fogod őket, mikor teljes a sötétség, csupán ők nyújtanak neked remény sugarakat. És én ezekért a sugarakért rettentően hálás vagyok, és csak reménykedek benne, hogy tudják, mennyit jelentenek nekem, és hogy nem tudom, hogyan is hálálhatnám meg nekik a barátságukat. Hiába, a "köszönöm" jelentéktelen, csupán annyit tudok adni, hogy minden erőmmel mellettük próbálok lenni, én is csillagként ragyogni a sötétségben, fényben meg elűzni a felhőcskéket. Nem tudom, hogy sikerül-e, csak reménykedem benne. És hálát adok az égnek, hogy nem hulló csillagok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése