falak.

Nem sok időt töltöttem még ebben a világban, de pár dologra ez idő alatt is rájöttem. Szerettem gyermeki szívvel, igazából. Majd rájöttem, hogy néha hiába szeretsz valakit, nem minden esetben befolyásolhatod, hogy mi lesz abból a szeretetből.

Volt egy személy az életemben – egy olyan személy, akinek mindenki mellett ott kéne lennie. De ő elhagyott, még mielőtt megtapasztaltam volna másféle szeretetet a természetes, családi szereteten kívül. Egyszerűen kisétált az életemből, apró ígéreteket téve, melyeket persze csak mondott, be nem tartott.

Ennyi elég volt, bőven elég ahhoz, hogy elzárkózzak. Féljek új embereket szeretni, féljek csalódni, kiábrándulni, hogy mindenki magamra hagy végül. Hisz hosszú távon ez az élet rendje, nem igaz? De más tudni azt, hogy ha akarna, tudna velem foglalkozni. De nem, tudja isten, mi okból, de nem.

Néha a helyzetet könnyítené, elfogadhatóbbá tenné az, ha a kérdéseket lenne kinek feltennünk, és kapnánk is rá olyan válaszokat, melyek igazak. Nem csak halandzsa. Ha nincsenek válaszok, csak találgatni lehet, és az, lássuk be, néha sokkal rosszabb, mint a valóság. Bár egyáltalán, fogalmam sincs, hogy egy apának milyen jó mentsége lehet arra, hogy egyszerűen már nem foglalkozik a gyerekeivel…

Hogy nem volt mellettünk, többnyire csak erősebbé tett. Vagyis, próbálom így felfogni.

Viszont, most már rájöttem, hogy erős falakat húztam magam köré emiatt. És magas falakat, amiken szinte lehetetlen átjutni másoknak. Kizártam mindenkit, aki összetörhette volna a szívemet. Próbáltam kizárni.

És mégis vannak páran, akik a falon belül tartózkodnak, egy olyan falon belül, amit az által húztam magam köré, hogy elhagyott egy számomra fontos személy. Majd egy következő is, és a fal nőtt.

És mégis voltak olyanok, akik elég kitartóak voltak, hogy átjussanak rajta. És megdobogtassák a szívemet.

vulkán és gleccser

Általában toleráns vagyok mások hülyeségeivel szemben, és többnyire is türelmes. Jól kezelem, ha valakinek nem ugyanaz az álláspontja, mint nekem.
Nem kapok lángra minden kis apróságon, amiből aztán erdő tűz lesz. Nem zúdítom rá a másikra lavinaként a nem tetszésemet.
De egy idő után túl sok lesz. És akkor utoléri az illetőt, ha akarom, ha nem. Sokáig ártalmatlannak tűnik, de mégis kiszámíthatatlan. Ez lenne az én természetem. Vulkán, vagy gleccser. Néha hevesen, kíméletlen módon rázúdítom az emberekre, de néha csak hűvösen tombolok. Ez utóbbi inkább nekem rossz, nem másoknak. Mert ilyenkor egyvalamit akarok csak. Nem azt, hogy mások belássák, hogy nekem van igazam. Csak hogy jöjjön utánam, nyúljon a kezemért. És ne hagyja, hogy így érezzem magam, ahogy most.


Mellékesen 10 nap múlva világ vége. Mit számít akkor bármi is, ha a maják szerint ennyi volt? Élnünk kéne, nem? boldogan. Nem veszekednünk. Nem nem elmondani dolgokat.
Nevetni, szeretni, élni!

Néha.

Van, amikor legszívesebben csak átkulcsolnám a kezeimet a felhúzott lábam körül, és elvesznék a semmibe.

Van, amikor túl kicsinek érzem magam. De hisz, az is vagyok. Egy aprócska részlete a túl nagy világnak.

Van, amikor egyedül akarok lenni, és mégis kínzóan hiányzik egy bizonyos ember társasága.

Van, amikor tudom, mi miért történik körülöttem, és van, amikor halványlila gőzöm sincs.

És néha van hogy nem akarok semmit, és közben mindent.
Vagy csak egy bizonyos embert.



Néha.

Körülöttünk minden.

Néha igazán jól esne, hogyha én is számítanék, nem csak az engem körülvevő dolgok. Néha úgy érzem, hiába, hogy velem beszél, minden más érdekli, csak Én nem. Fontos, hogy mikor ki van velem, de hogy én ott vagyok, az kevésbé számít... És igen, néha szarul esik. Nem, nem az, hogy érdeklik az életem ilyen részei, hanem az, hogy ez átcsap abba, hogy vagy arról a részéről van szó, vagy semmiről.
Volt mikor a beszélgetésünk rólam meg róla szólt. Most meg arról, hogy mi van körülöttünk?
Ennek nem ez lenne a rendje, azt hiszem.



R.

Nem akarok elszakadni!

Mindenkinek kéne pár nap, amikor önmaga lehet, a barátai körében. Mikor hasznosat tesz, de nem megerőltetőt. Mikor rengeteget nevet. Nem érzi a gondjait, sőt, szinte el is felejti. Rengeteget eszik. Élvezi, hogy fiatal, és hogy őrült lehet. Azt tehet, amit kedve tart. És egyszerűen csak boldog.

"Van pár pillanat, amiért megéri élni,

Látszólag semmiség, de az ember mégis érzi..."

"Attól aki fontos, attól, ami jó, nem akarok elszakadni!"

R.♥

Annyi minden...

Annyi minden fájt már az életben. És ez így is van jól.
Most se könnyebb, mégsem tudom, mit tehetnék... A mai nap az emlékekről szólt. Két éve ilyenkor még volt egy fontos személy az életemben. Legjobb barátnőmnek is mondhatjuk. Bár azóta annyi minden változott, és annyira távolinak tűnik az egész... És hiányzik. Ami miatt tönkrement a barátságunk, hosszú ideig fájt, nagyon. Majd jött egy személy, aki elfelejtette velem a fájdalom okát, és már csak a barátság hiányzott. De nem volt lehetőség akkor helyrehozni azt a barátságot. Egy srác miatt ment tönkre, és az a srác akkor neki még erősen képben volt. Majd az új személy kezdett összekaparni engem lelkileg, elterelte a figyelmemet, visszatértem a boldogsághoz, a régi kerékvágásba. De közben láttam, hogy az egykori barátság egyre távolodik, és baromira rossz volt. Majd láttam, hogy ott sincsen minden rendben. ÉS annyira szerettem volna segíteni neki, hogy ne legyen szomorú, és ne fájjon neki az a helyzet annyira, de bevallom, nem voltam elég erős hozzá, hogy vigasztaljam őt, egy olyan fiú miatt, aki miatt nekem volt rossz, míg ő boldog volt. Mély tüske a szívemben, de most már nem érdekel. Legalábbis az a fiú nem. A barátságot viszont vissza szeretném kapni, de nem tudom. Próbáltuk, de nem ugyanolyan... Változtunk mindketten, és eltávolodtunk egymástól. És ezt baromira sajnálom. De erőltetni nem érdemes, nem lehet grafitból gyémántot alkotni...
A fiú, aki meg abból, a több mint egy évvel ez előtti esetből talpra állított, hát, az ő társasága is hiányzik. Fáj, hogy ez lett belőle, hogy nem tudtunk kihozni belőle mást... Ami nem fáj ennyire. Bár nem tudom, hogy az mi lehet... Barátság volt egy darabig, talán addig, míg tényleg, 101%-osan túl nem léptem a fentebbieken. Aztán nem volt már barátság. Több volt. És mégse lett belőle több.
És most, a jelenlegi állapot... Egy hónapja azt mondta, ne érezzem magam hülyének. Pedig megint annak érzem magam, még akkor is, amikor normálisan sikerül beszélnünk. És még inkább akkor, amikor írok, és nem válaszol. Mikor találkozunk, és nincs több egy köszönésnél. Vagy akár egy későbbi megemlítésnél, h "hé, figyu, amúgy taliztunk. Megismersz még..?"
Nem tudom, néha olyan furcsán érzem magam miatta. Hülyének. Mert ő el tudna engedni, én meg nem érzem -nem is akarom érezni? - hogy el tudnám őt. Vagy baromi jól leplezi, h még számítok neki bármit is, vagy tényleg eltávolodtunk egymástól. És úgy leírnám neki, hogy milyen szar ez így, és mindent megadnék, hogy tudjam, neki is az... Legalább érezném, legalább egy kicsit, hogy számítok neki. Így nemnagyon érzem.
Rossz, de nem tudok mit tenni velük kapcsolatban. Két olyan személy távolodott el tőlem, akik iszonyatosan fontosak voltak nekem. És hogy akkor miért hagytam ezt? Nem tudom. Későn vettem észre, hogy mi lesz ebből az egészből... Egy cseppnyi harag bujkál bennem, mert megígérték mindketten, hogy ők mellettem lesznek, ha szükségem van rájuk, vagy ha van bármi. De nem érzem, hogy mellettem lennének. Vannak páran, akik mankóként segítenek, de ők mégsem pótolhatók. Nem ugyanazok az emberek, én őket is szeretném magam mellett tudni. Önzőség? Talán. De nem érdekel. Nekem iszonyatosan fontos mindkét személy, és nem akarom, hogy végleg eltűnjenek az életemből. Azt szeretném, ami régen volt, mikor az ígéretet, hogy ők mellettem maradnak, nem kérdőjelezte meg semmi. Nagy kérés?

Fáj, hogy ez a helyzet. Fáj, hogy igazam van, miszerint az emberek folyton mennek...
Fáj... Annyi minden fáj.

Szerencsecsillagjaim

Van mikor az ember szakadék szélén áll, vagy semleges állapotból padlóra kerül... Leggyakrabban nem önhibájából. Mindenki van így néha, nem igaz?
Mélyponton lenni. Nem ez a legrosszabb, hanem az, ha egyedül vagy ott, sötétségben. És ilyenkor hálát adok az égnek, hogy küldött egy-két csillagot, a sötétség végtelennek tűnő egére. Nem, nem csak az éjszakákban vannak ott, hanem mindig, de mint mindig, ilyenkor látszódnak a csillagok közül is azok, akik hullanak, ha baj van, és maximum csak egy kívánságot kérhetsz -segíts, maradj velem, ne hagyj itt....- és vannak az állandó, szerencse csillagok. Mindig, minden helyzetben ott vannak az egeden, néha napként ragyogva bearanyozzák a perceid, de igazán értékelni akkor fogod őket, mikor teljes a sötétség, csupán ők nyújtanak neked remény sugarakat. És én ezekért a sugarakért rettentően hálás vagyok, és csak reménykedek benne, hogy tudják, mennyit jelentenek nekem, és hogy nem tudom, hogyan is hálálhatnám meg nekik a barátságukat. Hiába, a "köszönöm" jelentéktelen, csupán annyit tudok adni, hogy minden erőmmel mellettük próbálok lenni, én is csillagként ragyogni a sötétségben, fényben meg elűzni a felhőcskéket. Nem tudom, hogy sikerül-e, csak reménykedem benne. És hálát adok az égnek, hogy nem hulló csillagok!

Hiány

Olyan sokszor van az, hogy hiányzik. Leginkább a társasága. És a bizalom, amit nyújt, a törődés, a megértés. Bár ezt egy ominózus beszélgetés óta nem érzem, sőt szinte nem is beszélünk. Van, hogy egyszerűen csak elegem van az állapotból, és hülyét csinálok magamból, vagy van, mikor csak ő gondolja úgy, hogy most távol kéne tartanunk magunkat a lelki ügyektől. Pedig szükségem lenne rá... Néha nagyon. De ebből a körből úgy látszik, kiestem. Lehet kevésbé fájna, ha nem szoktam volna hozzá ahhoz, hogy ha kell, számíthatok rá. Ha kell, ott volt nekem, függetlenül attól, hogy az az "ott" épp 30, 120, 440 vagy épp 1150 km-re van.
Nem éreztem távolságot, ezek ellenére sem, s tán 1000 km volt az, mikor legközelebb éreztem magamhoz. Most millió kilóméter sem lenne elég hozzá, hogy így érezzek. Akár az óceánt is átszelhetném, de nem lenne értelme.