Boldog

Nem minden - sőt, szinte semmi se - felhőtlen mostanában körülöttem. Suliban tanulással megvagyok csúszva, rádöbbentem, hogy halványlila gőzöm sincs, merre is tartsak tovább az életben... A szerelmi életemet meg jellemezhetjük Katasztrófának. Barátok terén úgy érzem, hogy bizonyos emberekkel - talán az előzőek miatt - túl messze sodródtunk egymástól - és szintén a fentebbiek miatt - van, akivel a barátságunkat jelenleg szinte az egyik legbiztosabb dolognak érzem a kis világomban.
Fontosak számomra a barátaim, és örülök, hogy boldogok. De néha szívszorító számomra hallgatni, hogy milyen jól alakulnak az ügyei. De nem akarom, hogy így legyen. Kettős érzés. Annyira szeretném, hogy boldog legyen, mert annyira megérdemli, ezerszer jobban, mint én. De mégis felerősíti a saját szerencsétlenségemet, ahányszor mesél... És az rossz.
De nincs az az isten, hogy ezt elmondjam neki, mert tudom, hogy lelkiismeretfurdolása lenne, és nem akarom, mert nem kell annak lennie. Mert meghallgatom, és szívesen, meg örülök neki. És fontosabb az, hogy beszélhessen róla valakinek, és örülök, ha az a valaki én vagyok. És nem akarom, hogy emiatt ne beszéljen róla, mert érdekel, és örülök, ha boldog, és verekszek ha nem, és segítek, ha gubanc van. És "és"-sel nem kezdünk mondatot.
És ennyi.
Örülök, de egy kicsit rossz. DE ettől függetlenül érdekel. Nem akarom, hogy ezért hagyjon ki ezekből. Nem akarom, hogy ilyen miatt ne beszéljen róla, és ne tudjak neki segíteni, ha kell. Ennyi.

14...

Most úgy van, hogy várok egy bizonyos időpontra. Ami pár órán belül itt is lesz.
És remélem, ha az a nap - az a bizonyos 14-es -, letelik, egy lépéssel távolabb kerülök tőle is.
De nem lesz egyszerű a holnapi nap. Nem azért, mert Valentin nap, meg giccshalom, meg sorolhatnánk. Hanem mert egy bizonyos személynek születésnapja lesz. Aki láthatóan nem valami sokat foglalkozik velem, nem tudom pontosan, azt se, mikor beszéltünk utoljára... A jelek szerint neki nem vagyok valami fontos, és szar, mert akárhogy is akarom, nekem ő mégis fontos maradt az évek során... És neki holnap születésnapja, és ezzel kapcsolatban az érzéseimet egy valakivel tudnám megbeszélni. De az az egy valaki nem is tudja, hogy ez így van, és ezzel az egyvalakivel holnap még távolabbra kerülünk egymástól. Szépen lassan.

Az élet a legjobb nevelő.

A sors kegyetlen fintorait senki sem tudja kikerülni. És az élet szívtelen természete, hogy így alkotta meg az embert. Akárhányszor küldik padlóra, akárhányszor tiporják el a szívét, mégis hagyja, hogy jöjjön valaki más, és felkarolja, hogy végül a magasba emelje... Hogy aztán magasabbról tudj visszazuhanni a porba.

Csalódtam a férfi nemben, túl sokszor. És hittem is a szavaikban. Pedig, az embereknek nem hinni kell, hanem bízni bennük. Akinek fontos vagy, az soha nem is hagy el. Ami nem öl meg, azon kurvajót lehet utána röhögni az megerősít.
Ezek alapján
- baromira erős vagyok
- nem hagytak el emberek, akik azt állították, hogy fontos vagyok nekik - gondolok elsősorban a lentebb emlegetett fiúra, és persze rajta kívül az apámra is.
no comment.

És én még csodálkozok, mert hinni már nem nagyon tudok, de valamilyen különleges okból folyton csak próbálok, próbálok bízni az emberekben.



És ha a fentebb említett pontok úgy vannak, erősnek kéne lennem. NEM ÉRZEM ANNAK MAGAM. Nem tudom, hogy fogom ezt az egészet kibírni. Hogy fogom egyáltalán a nappalokat átvészelni nélküle. Megint csak térjünk vissza a percről-percre taktikára. Játszottam már azt, túl sokszor. És nem akarom újrakezdeni. Újra eljutni odáig, ebből az állapotból, ami most van. Hogy ki kell bírni, mert mást nem tudok tenni. És hogy mikor jutok el egy olyan állapotba, mint ami tavaly tavasszal, nyáron volt..? Mikor nem percről-percre állapot volt, nem is napról-napra. Nem számított az idő. És volt mellettem valaki, aki a rosszabb időszakokat is tűrte, és segített nekem áthidalni.
Csoda, hogyha a gondolatra könny gyűlik a szememben, hogy ennek vége van, nem lesz tőle több segítség. Több mosoly, nevetés, beteges poénok. Több skype. Hogy bármikor, bármit mondhattam, kaptam vigaszt, komoly választ, vagy épp hülyeséget. Mikor mire volt szükségem.
Nincs több...

A legrosszabb az benne... hogy már átéltem, milyen az, ha valaki kilép az életedből, elhagy, pedig kibaszottul fontos volt neked. És nem akarom újra végigcsinálni. Egyszer elég volt. Nem akarom, nem...nem, hogy vele is ez legyen.
De én mit tehetek? Ha ő így döntött, én mégis mit tehetek?
Beletörődök. És max ejtek néhány könnycseppet.

The shortest blog post?

Nem tudok mit csinálni már. Tudja, hogy mit érzek iránta, szerintem. Pedig annyira nem rám vall, hogy ennyire megnyíljak másoknak. Neki megnyíltam. Hatalmas magam köré épített falakat került meg, és nem bánom.
Azt is tudja, hogy ilyen vagyok. Talán jobban, mint bárki más. És ezzel tisztában kivárta, hogy végül eljussunk oda, hogy leírjam, mit is érzek.
Volt időnk bőven gondolkozni. Ha ő úgy döntött, hogy elengedni kisebb fájdalom, mint 130 km...
Tudja mit érzek. Mást nem tudok tenni. Ha ez nem elég neki ahhoz, hogy ő is küzdjön, vagy jelét mutassa, hogy küzdeni akar... Akkor én már mást nem tudok tenni.
Sajnálom. Sajnálom, hogy ez lett belőle.

Ég, és föld.

Most, az utóbbi pár napban olyan szintre jutottam, hogy simán elhinném, hogy ha én nem keresném, soha többé nem beszélnénk. Sőt, akár úgy is, hogy ha keresem.

Nem tudom most hová tenni a hozzáállását, a hozzám való viszonyát. Semmit. Olyan mint nyáron, mikor úgy éreztem, hogyha egy héten belül nem találkozunk, meggyőzöm magam, hogy lemondott rólam. És egy héten belül találkoztunk, és 100%osan meggyőzött, hogy butus vagyok.
Lehet most is valami ilyesmire lenne szükségem, de pár dolog más azóta. Akkor még láttam rajta, hogy szeretne, de szinte feladta. Most - még ha így is van - nem látom rajta. Így nem is érzem, hogy bárminek lenne értelme. És múltkor megkaptam, hogy "tanult." Nem fűzök ehhez semmit, hinni próbálok benne, hogy csak ennyi volt a baja, és főként ok volt, nem ürügy. Mert a különbség ég és föld.
Kb, mint most köztünk is.

I wanna be Tangled.

Yes, I wanna be Rapunzel, and I wanna have Flynn Rider. Them life is easier than mine.

Nem tudok kiigazodni magamon. Változtatni akarok. Beszélni vele. De már idiótának érzem magam, hogy mostanában csak én keresem. Olyan érzés, mintha tényleg, egyáltalán nem számítanék neki semmit.  És egyre nehezebben tudom elhitetni magammal, hogy ez nem így van. Nem tudom, hogy nem fogja fel, nem akarja felfogni, vagy csak leszarja, hogy szükségem lenne rá. Szükségem lenne, mert egyszer már magam mellett tudhattam. Tudtam, hogy fontos vagyok neki, éreztem a törődését, az odafigyelését, a szerelmét.
Egyiket se érzem most.
Könnyeket csal a szemembe, mert nekem ő fontos, törődök vele, figyelek rá, szeretem.
Én őt igen. Ő engem?
Őszintén, nem vagyok már biztos benne.

Peope change. Memories don't.

Az emberek változnak. Az emlékek nem.

Nem mondanám, hogy erre csak az utóbbi időben jöttem rá. Nem, ezt már jó ideje tudom. De mégis, most újult erővel hat rám ennek az érzésnek az ereje.
Sajnálom, hogy megint keserű hangvételű bejegyzés kerül ide. Padig annyira nem akarom, hogy ilyen negatív gondolatok legyenek úrra rajtam.
Egy jó pár napja, ha beszélünk, nehezen, de kilyukadunk oda, hogy mi a baj. De egyszer sem írtam le neki, mert féltem. Most is félek, hogy ha kimondanám azt, amit érzek, olyan reakciót kapnék rá, ami jobban fájna, mint a jelen helyzet. De hogy jutottam el idáig, azt nem tudom.
Igaz az, amit mondanak az okosak - bár ha az okosak mondják, miért is nem hiszem el rögtön?, na, mindegy. Azt mondják az okosak, hogy egy idő után mindig úgy érzi az ember, hogy hiába, ha eleinte neki voltál fontosabb, most már ő fontosabb neked.
Szintúgy nem tudom, hogy ez csak hülyeség, vagy tényleg így volna-e. De így érzem. És mégis, valahogy ugyanúgy, mint Októberben.
Valami változott. - és nem lett jobb.
Most tudom, hogy nekem is változtatásra lenne szükségem, valami olyanra, amitől jobb lesz.
De egyedül nem megy.
Együtt tudnánk változtatni, de ahhoz a félelmeimet le kéne győznöm.
És ha mégse fog menni? Ha elutasítást kapok csak?

falak.

Nem sok időt töltöttem még ebben a világban, de pár dologra ez idő alatt is rájöttem. Szerettem gyermeki szívvel, igazából. Majd rájöttem, hogy néha hiába szeretsz valakit, nem minden esetben befolyásolhatod, hogy mi lesz abból a szeretetből.

Volt egy személy az életemben – egy olyan személy, akinek mindenki mellett ott kéne lennie. De ő elhagyott, még mielőtt megtapasztaltam volna másféle szeretetet a természetes, családi szereteten kívül. Egyszerűen kisétált az életemből, apró ígéreteket téve, melyeket persze csak mondott, be nem tartott.

Ennyi elég volt, bőven elég ahhoz, hogy elzárkózzak. Féljek új embereket szeretni, féljek csalódni, kiábrándulni, hogy mindenki magamra hagy végül. Hisz hosszú távon ez az élet rendje, nem igaz? De más tudni azt, hogy ha akarna, tudna velem foglalkozni. De nem, tudja isten, mi okból, de nem.

Néha a helyzetet könnyítené, elfogadhatóbbá tenné az, ha a kérdéseket lenne kinek feltennünk, és kapnánk is rá olyan válaszokat, melyek igazak. Nem csak halandzsa. Ha nincsenek válaszok, csak találgatni lehet, és az, lássuk be, néha sokkal rosszabb, mint a valóság. Bár egyáltalán, fogalmam sincs, hogy egy apának milyen jó mentsége lehet arra, hogy egyszerűen már nem foglalkozik a gyerekeivel…

Hogy nem volt mellettünk, többnyire csak erősebbé tett. Vagyis, próbálom így felfogni.

Viszont, most már rájöttem, hogy erős falakat húztam magam köré emiatt. És magas falakat, amiken szinte lehetetlen átjutni másoknak. Kizártam mindenkit, aki összetörhette volna a szívemet. Próbáltam kizárni.

És mégis vannak páran, akik a falon belül tartózkodnak, egy olyan falon belül, amit az által húztam magam köré, hogy elhagyott egy számomra fontos személy. Majd egy következő is, és a fal nőtt.

És mégis voltak olyanok, akik elég kitartóak voltak, hogy átjussanak rajta. És megdobogtassák a szívemet.

vulkán és gleccser

Általában toleráns vagyok mások hülyeségeivel szemben, és többnyire is türelmes. Jól kezelem, ha valakinek nem ugyanaz az álláspontja, mint nekem.
Nem kapok lángra minden kis apróságon, amiből aztán erdő tűz lesz. Nem zúdítom rá a másikra lavinaként a nem tetszésemet.
De egy idő után túl sok lesz. És akkor utoléri az illetőt, ha akarom, ha nem. Sokáig ártalmatlannak tűnik, de mégis kiszámíthatatlan. Ez lenne az én természetem. Vulkán, vagy gleccser. Néha hevesen, kíméletlen módon rázúdítom az emberekre, de néha csak hűvösen tombolok. Ez utóbbi inkább nekem rossz, nem másoknak. Mert ilyenkor egyvalamit akarok csak. Nem azt, hogy mások belássák, hogy nekem van igazam. Csak hogy jöjjön utánam, nyúljon a kezemért. És ne hagyja, hogy így érezzem magam, ahogy most.


Mellékesen 10 nap múlva világ vége. Mit számít akkor bármi is, ha a maják szerint ennyi volt? Élnünk kéne, nem? boldogan. Nem veszekednünk. Nem nem elmondani dolgokat.
Nevetni, szeretni, élni!

Néha.

Van, amikor legszívesebben csak átkulcsolnám a kezeimet a felhúzott lábam körül, és elvesznék a semmibe.

Van, amikor túl kicsinek érzem magam. De hisz, az is vagyok. Egy aprócska részlete a túl nagy világnak.

Van, amikor egyedül akarok lenni, és mégis kínzóan hiányzik egy bizonyos ember társasága.

Van, amikor tudom, mi miért történik körülöttem, és van, amikor halványlila gőzöm sincs.

És néha van hogy nem akarok semmit, és közben mindent.
Vagy csak egy bizonyos embert.



Néha.

Körülöttünk minden.

Néha igazán jól esne, hogyha én is számítanék, nem csak az engem körülvevő dolgok. Néha úgy érzem, hiába, hogy velem beszél, minden más érdekli, csak Én nem. Fontos, hogy mikor ki van velem, de hogy én ott vagyok, az kevésbé számít... És igen, néha szarul esik. Nem, nem az, hogy érdeklik az életem ilyen részei, hanem az, hogy ez átcsap abba, hogy vagy arról a részéről van szó, vagy semmiről.
Volt mikor a beszélgetésünk rólam meg róla szólt. Most meg arról, hogy mi van körülöttünk?
Ennek nem ez lenne a rendje, azt hiszem.



R.

Nem akarok elszakadni!

Mindenkinek kéne pár nap, amikor önmaga lehet, a barátai körében. Mikor hasznosat tesz, de nem megerőltetőt. Mikor rengeteget nevet. Nem érzi a gondjait, sőt, szinte el is felejti. Rengeteget eszik. Élvezi, hogy fiatal, és hogy őrült lehet. Azt tehet, amit kedve tart. És egyszerűen csak boldog.

"Van pár pillanat, amiért megéri élni,

Látszólag semmiség, de az ember mégis érzi..."

"Attól aki fontos, attól, ami jó, nem akarok elszakadni!"

R.♥

Annyi minden...

Annyi minden fájt már az életben. És ez így is van jól.
Most se könnyebb, mégsem tudom, mit tehetnék... A mai nap az emlékekről szólt. Két éve ilyenkor még volt egy fontos személy az életemben. Legjobb barátnőmnek is mondhatjuk. Bár azóta annyi minden változott, és annyira távolinak tűnik az egész... És hiányzik. Ami miatt tönkrement a barátságunk, hosszú ideig fájt, nagyon. Majd jött egy személy, aki elfelejtette velem a fájdalom okát, és már csak a barátság hiányzott. De nem volt lehetőség akkor helyrehozni azt a barátságot. Egy srác miatt ment tönkre, és az a srác akkor neki még erősen képben volt. Majd az új személy kezdett összekaparni engem lelkileg, elterelte a figyelmemet, visszatértem a boldogsághoz, a régi kerékvágásba. De közben láttam, hogy az egykori barátság egyre távolodik, és baromira rossz volt. Majd láttam, hogy ott sincsen minden rendben. ÉS annyira szerettem volna segíteni neki, hogy ne legyen szomorú, és ne fájjon neki az a helyzet annyira, de bevallom, nem voltam elég erős hozzá, hogy vigasztaljam őt, egy olyan fiú miatt, aki miatt nekem volt rossz, míg ő boldog volt. Mély tüske a szívemben, de most már nem érdekel. Legalábbis az a fiú nem. A barátságot viszont vissza szeretném kapni, de nem tudom. Próbáltuk, de nem ugyanolyan... Változtunk mindketten, és eltávolodtunk egymástól. És ezt baromira sajnálom. De erőltetni nem érdemes, nem lehet grafitból gyémántot alkotni...
A fiú, aki meg abból, a több mint egy évvel ez előtti esetből talpra állított, hát, az ő társasága is hiányzik. Fáj, hogy ez lett belőle, hogy nem tudtunk kihozni belőle mást... Ami nem fáj ennyire. Bár nem tudom, hogy az mi lehet... Barátság volt egy darabig, talán addig, míg tényleg, 101%-osan túl nem léptem a fentebbieken. Aztán nem volt már barátság. Több volt. És mégse lett belőle több.
És most, a jelenlegi állapot... Egy hónapja azt mondta, ne érezzem magam hülyének. Pedig megint annak érzem magam, még akkor is, amikor normálisan sikerül beszélnünk. És még inkább akkor, amikor írok, és nem válaszol. Mikor találkozunk, és nincs több egy köszönésnél. Vagy akár egy későbbi megemlítésnél, h "hé, figyu, amúgy taliztunk. Megismersz még..?"
Nem tudom, néha olyan furcsán érzem magam miatta. Hülyének. Mert ő el tudna engedni, én meg nem érzem -nem is akarom érezni? - hogy el tudnám őt. Vagy baromi jól leplezi, h még számítok neki bármit is, vagy tényleg eltávolodtunk egymástól. És úgy leírnám neki, hogy milyen szar ez így, és mindent megadnék, hogy tudjam, neki is az... Legalább érezném, legalább egy kicsit, hogy számítok neki. Így nemnagyon érzem.
Rossz, de nem tudok mit tenni velük kapcsolatban. Két olyan személy távolodott el tőlem, akik iszonyatosan fontosak voltak nekem. És hogy akkor miért hagytam ezt? Nem tudom. Későn vettem észre, hogy mi lesz ebből az egészből... Egy cseppnyi harag bujkál bennem, mert megígérték mindketten, hogy ők mellettem lesznek, ha szükségem van rájuk, vagy ha van bármi. De nem érzem, hogy mellettem lennének. Vannak páran, akik mankóként segítenek, de ők mégsem pótolhatók. Nem ugyanazok az emberek, én őket is szeretném magam mellett tudni. Önzőség? Talán. De nem érdekel. Nekem iszonyatosan fontos mindkét személy, és nem akarom, hogy végleg eltűnjenek az életemből. Azt szeretném, ami régen volt, mikor az ígéretet, hogy ők mellettem maradnak, nem kérdőjelezte meg semmi. Nagy kérés?

Fáj, hogy ez a helyzet. Fáj, hogy igazam van, miszerint az emberek folyton mennek...
Fáj... Annyi minden fáj.

Szerencsecsillagjaim

Van mikor az ember szakadék szélén áll, vagy semleges állapotból padlóra kerül... Leggyakrabban nem önhibájából. Mindenki van így néha, nem igaz?
Mélyponton lenni. Nem ez a legrosszabb, hanem az, ha egyedül vagy ott, sötétségben. És ilyenkor hálát adok az égnek, hogy küldött egy-két csillagot, a sötétség végtelennek tűnő egére. Nem, nem csak az éjszakákban vannak ott, hanem mindig, de mint mindig, ilyenkor látszódnak a csillagok közül is azok, akik hullanak, ha baj van, és maximum csak egy kívánságot kérhetsz -segíts, maradj velem, ne hagyj itt....- és vannak az állandó, szerencse csillagok. Mindig, minden helyzetben ott vannak az egeden, néha napként ragyogva bearanyozzák a perceid, de igazán értékelni akkor fogod őket, mikor teljes a sötétség, csupán ők nyújtanak neked remény sugarakat. És én ezekért a sugarakért rettentően hálás vagyok, és csak reménykedek benne, hogy tudják, mennyit jelentenek nekem, és hogy nem tudom, hogyan is hálálhatnám meg nekik a barátságukat. Hiába, a "köszönöm" jelentéktelen, csupán annyit tudok adni, hogy minden erőmmel mellettük próbálok lenni, én is csillagként ragyogni a sötétségben, fényben meg elűzni a felhőcskéket. Nem tudom, hogy sikerül-e, csak reménykedem benne. És hálát adok az égnek, hogy nem hulló csillagok!

Hiány

Olyan sokszor van az, hogy hiányzik. Leginkább a társasága. És a bizalom, amit nyújt, a törődés, a megértés. Bár ezt egy ominózus beszélgetés óta nem érzem, sőt szinte nem is beszélünk. Van, hogy egyszerűen csak elegem van az állapotból, és hülyét csinálok magamból, vagy van, mikor csak ő gondolja úgy, hogy most távol kéne tartanunk magunkat a lelki ügyektől. Pedig szükségem lenne rá... Néha nagyon. De ebből a körből úgy látszik, kiestem. Lehet kevésbé fájna, ha nem szoktam volna hozzá ahhoz, hogy ha kell, számíthatok rá. Ha kell, ott volt nekem, függetlenül attól, hogy az az "ott" épp 30, 120, 440 vagy épp 1150 km-re van.
Nem éreztem távolságot, ezek ellenére sem, s tán 1000 km volt az, mikor legközelebb éreztem magamhoz. Most millió kilóméter sem lenne elég hozzá, hogy így érezzek. Akár az óceánt is átszelhetném, de nem lenne értelme.